Amikor már nem szól a lelkiismeret…

Novemberi áhítaton Kesjár Zsolt iskolalelkész a lelkiismeretről tanított bennünket. Van bennünk egy különleges belső jelzőrendszer, amely segít különbséget tenni jó és rossz között. Ezt nevezzük lelkiismeretnek. Képzeljünk el egy fogaskereket, amely a szívünk mélyén forog! A fogak hegyesek , élesek. Amikor olyat teszünk, amiről tudjuk, hogy nem helyes, mintha ezek az élek belülről megszúrnának bennünket. Rossz érzésünk támad, nyugtalanok leszünk. Ez a lelkiismeretünk jelzése: valami nincs rendben. De mi történik, ha újra és újra figyelmen kívül hagyjuk ezt a jelzést? Ha mindig megmagyarázzuk magunknak, hogy „nem is olyan nagy baj”, „mindenki ezt csinálja”, vagy „úgysem derül ki”? Olyan ez, mintha lassan lecsiszolnánk a fogaskerék hegyeit és eltompul. Először csak egyet, aztán még egyet. Egy idő után már ugyanaz a rossz cselekedet már nem okoz belső fájdalmat, nyugtalanságot. Nem azért, mert helyessé vált, hanem mert mi lettünk érzéketlenebbek rá. A jó hír az, hogy a lelkiismeretünkre odafigyelhetünk! Ha hibázunk, vállalhatjuk a felelősséget, bocsánatot kérhetünk, és megpróbálhatjuk jóvátenni, amit elrontottunk. Tanuljunk meg figyelni a belső figyelmeztetésre, mert a lelkiismeret nem az ellenségünk, hanem segítség, hogy jó úton járjunk! Gondolkodjunk el rajta: Van-e olyan dolog, ami korábban még zavart volna, de ma már egyre kevésbé érezzük helytelennek? Kerüljön az áhítat végére egy imádság a Zsoltárokból (139:23-24): ​„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!”